Életem nem túl valós története 5. rész.
Beléptem a sárgabarack illatú előszobába, balra szekrények, jobbra egy tükör, a padlón egy szőnyeg hevert. Levettem Vision Street Wear márkájú lila fűzős cipőm és a kabátomat a legközelebbi fogasra akasztottam. Bementünk a konyhába, ami tele volt csicsás díszekkel, de valahogy most nem tettem szóvá, hogy szabályosan ronda ezzel a berendezéssel a sok kis dísz. A lány megkérdezte mit kérek és én boldogan elfogadtam egy pohár száraz vörös bort. Mire kimondtam ő már egy szekrényben kutatott az üvegek között. A nyakamat tettem volna rá, hogy láttam ott 1 üveg Jack Daniel’set és egy sárga abszintot, de egy sötét színű üveg került a kezébe, ahogy konstatáltam már fel volt bontva. Előkerült 2 borospohár, amik gyorsan megteltek ezzel a vörös, szinte már vér színű folyadékkal. Kellemes nedű, egyszerre markáns és szédítő íze egyből a szívemig hatolt és az érzéki határaimat súrolta. Pár korty után feltettem a kérdést: -2006-os La vida kékfrankos? – A lány csak bólintott mosolyogva. Ott ültünk hát az agyon csicsázott konyhában és bort kortyolgattunk. Egész meghitt hangulat termett a pár perce még sötét szobában. A lány felállt, odalépett egy zenegéphez és berakott egy jazz számot. Nocsak, a kislány nem csak tuc-tuccot hallgat, ez nálam már pozitívum.
- Csodálatos – szóltam fennhangon.
- Micsoda? – kérdezett vissza.
- A zene, a bor, maga a szituáció és persze Te is.
A lány nem válaszolt, csak elpirult. Gyönyörű látvány volt, ahogy állt ott a rózsaszín felsőjében, a Levi’s farmerjában és azok a kék szemek… Oh Istenem! Mindig elmerülök bennük és újra érzem, hogy élek. Ilyenkor semmi nem zavart. Az iskola, a nap hosszat való tanulás, a sok próba és az sem, hogy a Testvérem egy hidegvérű gyilkos. Nem létezett, akkor más nekem csak az a szoba és Ő, de gyorsan visszarángattam magam a valóságba. A lány már leült mellém és éreztem valami melegséget hideg kezeimen. Finoman felemeltem a kezét és egy csókot nyomtam rá, amire ő megint elpirult. Mosolyra húztam a számat, majd felemeltem a borospoharat, mire ő is hasonlóan tett.
-Igyunk erre a csodálatos estére és Rád!
-Egészségedre!
Nagyot kortyoltam boromba és hagytam, hogy átjárja a testem minden csepp. Figyelmes lettem valami furcsára, de nem a szobán belül. Ez bennem történik, legalábbis a ruhámban. Rezgett a telefonom. *-csodás- gondoltam magamban ironikusan .* Ki más lehetett volna, mint a Testvérem, de nem törődtem vele és egyszerűen csak kinyomtam a telefont. Folytattam a beszélgetés a lánnyal. Teltek múltak az órák és miután elfogyott a bor rátértünk egy üveg ezüst Tequilára. A lány citromot és sót rakott elém. Ejnye a leakar itatni? Nehéz lesz, mert az elmúlt 3 évet ivással töltöttem, de ez egy ilyen város: Vagy iszol vagy füvezel. A költséghatékonyabb módszert választottam. Szóval a 3. rund környékén már a lány meglepően sokat kezdett nevetni, az 5. rund után pedig már nem is függtek össze a kimondott mondatai. Felállt és felhúzott magával vagyis inkább engedtem, hogy megadja a kezdőhúzást és magamtól felálltam. A háttérben Hajós András hangját hallottam: Ahol mindent a szemnek szánnak a szabad, de szende szüzek. Kik még nem ismerik a tüzet mégis, amikor elközeleg a parti végi tánc és erre a gyenge ritmusra róttuk mi a centripetális köröket abban a túl csicsázott konyhában. Közelebb húztam magamhoz és beszívtam nyakának illatát. Málna és rózsa enyhe keveréke. Kedvem lett volna beleharapni fehér nyakában, de ugye ez nem egy vámpír történet, még akkor sem, ha a szemfogaim kicsit élesebbek, mint a megszokott. Éreztem, hogy ő is belélegzi a parfümöm és Neki sem közömbös az illat. Hát igen, köszönöm Paco Rabanne. Még így is, hogy a lány kb 170 centi volt csak a számig ért a homloka, de éreztem hogy szép lassan feljebb ágaskodik és megcsókol.
Bombaként ért, egyszerre éreztem magam a mennyben és a pokolban vagy lehet, hogy egy bukott angyalnak éreztem magam egy igazi angyal társaságában? Mindegy is, de a lényeg, hogy megtörtént talán életem legjobb pillanata és azt akartam, hogy tartson örökre és ne legyen vége soha. Szorosabban öleltem törékeny testét, de vigyáztam rá, mint egy újonnan megszületett főnixfiókára. Talán olyan volt nekem a lány, mint egy rózsaszín üveggolyó. Ritka és tökéletes, amit még nem koptattak az évek és a fiók, amibe beleraktam és elfeledkeztem róla.
A lány egyre hevesebben csókolt és a falhoz nyomott, de közben levette rólam öltönyöm és a székre dobta, majd miután megharapdálta ajkaim, halkan a fülembe súgta: Gyere! és a nyakkendőmnél fogva egy ajtó felé húzott.
Folytatjuk…
Üdvözlettel: Winti
Hanyagság
Hanyagoljuk a blogot, de miért is? Szervezkedünk vmi nagyon^_^ remélem élvezni fogjátok a sok új meglepetést. Előre láthatóan 1 hónapon belül készen leszünk mindennel, amit megszeretnénk csinálni 
A Főnix – II. fejezet – “A titkok kamrája”
A szokásos otthon melege helyett, inkább ridegséget éreztem, amikor beléptem az ajtón. Valamiért még a kinti hőség se tudta felemelni a hőmérsékletet a megszokott állapotához. A fekete járólappal lerakott padló számomra jéghideg volt, a terrakotta falak látványától kirázott a hideg, az előszobai tükörben pedig megláttam reszkető testem. Az arcom falfehér, kezeim remegnek, alig állok a lábamon. Csak álmodom. Ez csak egy borzalmas rémálom lehet. Ennek mindjárt vége lesz. Véget kell, hogy érjen!
De ez nem így lesz. Nem volt szükség arra, hogy megcsípjem magam, tudtam, ez nem álom. Sajnos ez a valóság.
A konyhába érve megláttam édesanyám. Mennyit mesélt nekem róla apám. Fiatal korában még szépségversenyt is nyert. Bár az igaz, hogy csak iskolai rendezvény keretei között, de ő kapta a fejére a koronát. Emlékszem, apa leírta anyát, ahogy ott ült a trónuson, sugárzott és gyönyörű mosolyával elvarázsolta a közönséget. Azon az estén szerettek egymásba. Igazi love-story. Az akkori, hosszú, szőke haja, mára már röviddé és inkább sötétebb szőkévé lett, arcán megjelentek a fránya évek ráncai, ámbár teste fiatalos, vékony, könnyed maradt. Akárhogyan is nézzük Scarlett Freeman jól tartotta magát a 46 évével.
Látszott rajta az idegesség, nem tudta, hogyan is kezdjen bele a mondókájába. Miközben italt töltött magának, láttam, hogy beleharap az ajkába. Tehetetlenségemben elindultam a szobám felé, de ekkor megszólított:
- Jim! Kérlek, ülj le! – hangja átitatódott félelemmel, ugyanakkor hallani lehetett rajta, hogy ezt próbálja palástolni.
- Nocsak? Elmondod végre, mi a gond?
- El, de előbb ígérd meg nekem, nem fogsz haragudni rám, nem fogsz elítélni, az miatt, hogy nem mondtam el neked előbb. Ígérd meg!
Na, jó, most már kezdek beparázni. Valamit tud a mai események hátteréről. Erre már rájöttem. Még a végén kiderül, hogy valamiféle UFO vagyok, és úgy dobtak le a mezőre egy kis űrkabinban.
- Bökd már ki végre, anya! – kissé túlhevülve vágtam oda anyámhoz a szavakat.
- Hát jó. – hangja megadóvá vált – Az egész 24 éve kezdődött. Amikor te még tervben sem voltál. Legalábbis én akkor csöppentem bele, ebbe az egész históriába.
- Miféle históriába? A lényeget! Kérlek. – Izgatottságom és félelmem ellenére is tisztában voltam azzal, hogy anyám áll velem szemben, normál hangnemre kell váltanom. Nehéz lesz.
- Mint mondtam, 24 éve, azaz megközelítőleg 7 évvel azelőtt, hogy te a világra jöttél, rábukkantam egy olyan dologra, amelyet akkor nem voltam képes felfogni. Sőt, még ma sem, de azért tisztábban látok. Legalábbis remélem. – Kicsit kezdett feloldódni, de még mindig félt. Sápadt arca is erről árulkodott. – Az egész ennek a háznak a megvételével kezdődött. Felújításra szorult, de Mike-kal, édesapáddal úgy gondoltuk, ha ezt végigcsináljuk, még inkább egymáshoz fogunk kötődni. Mivel akkor még éppen csak, hogy kikerültünk a világba, mind a ketten fiatalok voltunk, bár már a saját lábunkon álltunk, nehéz volt minden pénzt előteremteni. Én már befejeztem az iskolát, apádnak hátra volt még két év a jogi egyetemen. De egy szónak is száz a vége, a lényeg, hogy apránként, de helyrehoztuk a házat, Mike pedig épített egy garázst is, hiszen a Mustang-ja volt már akkor is a második szerelme. – hanglejtéséből kivettem, hogy még mindig neheztel azért, mert apám annyi időt töltött a kocsival – Nos ebbe a garázsba nem sűrűn jártam be. Büdös volt, olaj szag, amitől akkoriban rosszul is tudtam lenni. Az évek során persze megedződtem. Egyszer azonban be kellett mennem, ugyanis a tisztítószerekre volt szükségem, amiket édesapád a kocsi üléseihez és padlójához használt. Amikor beléptem, nem gondoltam volna, hogy olyan felfedezést teszek, amely örökre megváltoztatja az életünket. – kezdett ismét idegessé válni a hangja, keze megremegett.
- Mit találtál anya? Mondd el! – megfogtam a kezét, és kérlelőn a szemébe néztem, tudatván, hogy bármi is az, amit tudnom kell, semmi gond nem lesz.
- Egy csapóajtót, amely levezetett egy kisebb helységbe, egy pincébe.
- És mi volt a pincében? – nem is tudtam, hogy volt valaha pincénk. A dolog kezdett érdekessé válni.
- NE nevess ki, halálra rémültem, amikor megláttam mit rejt a titkos ajtó. Egy oltárt, de nem egy olyan keresztény, vagy bármilyen más vallásos oltárt. Az igaz, hogy tele volt rakva gyertyákkal, amelyek erősen használtak voltak, de biztos voltam benne, hogy amit láttam, az nem vallásos. Főképp onnan tudtam, hogy tisztában voltam azzal, hogy Mike nem volt hívő. A másik árulkodó nyom, pedig egy vastag, poros könyv volt, amelyben tudományos cikkekre találtam, amelyek valamiféle emberfeletti hatalommal foglalkoztak. Pontosabban azzal, hogy kikísérleteztek egy szérumot, amely feljebb tolja az emberi érzékeket, stb.
- Anya, miért baj az, hogy apa ilyeneket olvasott. És attól mert oltárnak nézett ki, nem biztos, hogy az is volt. Egyáltalán hova tűnt az a pince?
- Várj, had’ meséljem végig. Apád épp megérkezett, amikor egy olyan dologra bukkantam, amely kézírások tömkelegét tartalmazta. Leveleket. A további oldalakon, nem találtam írást. Viszont valamiféle vöröses-barnás elszíneződést igen. Amikor ezekre az oldalakra értem, apád mögém lépett, meg kell mondjam halálra rémisztett, és kérdőre vont. Nem volt dühös, nyugodt maradt, elmondta, hogy nem akarta, hogy megtudjak valamit. Valamit, amit ő a vérében hordoz, és valamit, ami miatt érdeklődött azok után a cikkek után.
- Micsoda? Mit hordoz a vérében? – teljesen értetlenné váltam. Valami nem stimmelt most már. Egy könyv, amelyek egy erőnövelő szérumról szólnak, egy oltár, amelyen egy csomó gyertya volt, és valami apám vérében, ami kapcsolatban állt a cikkekkel.
- Mindig féltem attól, hogy ezt meg tudod. – visszatért a reszketése, de már erőteljesebb volt – Apád az utolsó oldalra lapozott, ahol egy egyiptomi piramist láttam meg, rajzolt formában. A piramisban pedig…ott pedig egy…egy…
- Mi volt ott anya?! – jó, most elég, tudni akarom mi ez az egész!
- Egy főnix volt belefestve. – hát ennél azért hatásosabb dolgot vártam volna. Főnix. De ijesztő.
- Miért érdekes egy tűzmadár egy piramisban? Azzal tisztában vagyok, hogy az egyiptomiak vallásukból adódóan istenként tisztelték azt a madarat, de mi ebben a különös? – vagy még inkább az ijesztő, gondoltam magamban.
- Az, hogy, nos, apád…Nézd itt az ideje, hogy tisztán láss. Féltem ettől a perctől, de látom te sem kerülheted ki, hogy olyanná válj, mint ő. Az, amit apád a vérében hordozott, egy olyan dolog volt, amit, mint ahogy említetted, egyes népek istenként tiszteltek. A cikkek pedig egy társáról szóltak, akit katonák megöltek, mert felfedezték ezt a bizonyos dolgot róla, és a vérével kísérleteztek. A foltos oldalak pedig a vérétől voltak olyanok. Így emlékezett Mike arra, hogy mi is csorog az ereiben.
Úgy éreztem elértünk ahhoz a ponthoz, hogy teljesen értetlenné váltam, vagy csak próbáltam azzá válni, ugyanis kezdtek összeállni a dolgok. De képtelen voltam elhinni egy ilyen mérvű dolgot.
- Mit tartalmazott az ő és a társa vére? Tudnom kell!
- Olyan dolgokat, amelyek hatására ennek az istenként tisztelt madárnak a hatalmát birtokolták.
Langdon újra fejteget
Dan Brown ismét nagyot alkotott. Ismerős a neve? Ha azt mondom, hogy Angyalok és Démonok és Da Vinci-kód? Segítettem egy picit.
Habár 2009-es megjelenéssel, de megjelent Az Elveszett Jelkép címmel Robert Langdon újabb fantasztikus kalandja. Ahogyan az előző két kötetből megtudhattuk, a főszereplőnk egy harvardi professzor, szimbólum-kutató és művészettörténész. Eddig sem volt egy unalmas élete, hiszen leleplezte egy vatikáni pap (camerlengo) sötét titkait és tetteit, később pedig tett egy európai körutat a Szent Grált keresve, melyet később a “penge és a kehely” találkozásánál meg is lelt.
“Vár rátok a Grál az ősi Roselinban,
Hol penge és kehely őrzi a kapukat,
Nagymesterek műve méltó nyughelyet ad,
Örökre megpihent a csillagok alatt.”
Az Elveszett Jelképben pedig újra fel kell kötnie a gatyáját, hiszen csúnyán átverik, már a könyv elején.
A cselekmény helyszíne az “új Róma”, azaz Washington. Időtartama egy éjszakát tesz ki.
Robert Langdon-t felkérik, hogy tartson egy szabadkőművesekkel foglalkozó előadást Washingtonban, a Capitolium-ban. A professzor csak azért fogadja el a meghívást, mert barátja, a híres szabadkőműves főmester, Peter Solomon kéri fel, igaz nem személyesen, hanem titkárán keresztül.
A férfi elfogadja a lehetőséget, majd a fővárosba utazik, amiről tudni kell, hogy hemzseg a szabadkőműves jelképektől. Mint ahogyan a szimbólum-kutató éjszakája is telis-tele lesz ezekkel.
A Capitolium-ba érve, Langdon olyat tapasztal, amit még soha. Átverték. Barátját, Peter Solomont brutálisan elrabolták, kezét levágták, útmutatóul hagyva a Harvard professzorának. A levágott, és, mint kiderül, tetovált kéz egy meghívót jelent Langdon számára, egy olyan dolog felé, amelyben ő nem igen hisz: az Ősi misztériumok feltárásához, amely a világ apokalipsziséhez vezet.
Az apokalipszis szó hallatán, mindannyian a világ pusztulására, a világvégére gondolunk. Ámbár a szó jelentése inkább arra utal, hogy az általunk ismert világ megszűnik létezni, helyette pedig egy fejlettebb, értelmileg kifinomultabb világ keletkezik.
A képbe belép egy CIA ügynök, aki szintén szabadkőműves, Peter Solomon húga, Katherine Solomon, aki új felfedezésével szinte megválthatja a világot, az elrabolt férfi fogva tartója, Malakh, akiről még a későbbiekben sok minden feltárul.
Az emberrabló egy mániákus férfi, aki hisz a változásban, és úgy véli, a jelképek magára tetoválásával, és az elveszett jelképpel elérheti a megvilágosodást. Nem mellesleg a férfi beférkőzött a szabadkőművesek közé, nem is akárhova, a legfelső szintre, ahonnan leginkább várható az istenné válás.
Sajnos ünneprontó vagyok, de nem árulhatom el a teljes sztorit, akinek felkeltette az érdeklődését, majd a könyvben megtudhat mindent.
Annyit viszont elárulhatok, hogy volt egy kedvenc részem a könyvben, amely ledöbbentett. Nem hittem el, arra gondoltam, ez csak mese lehet, melyet az író talált ki. De nem. Google a barátom. Belélegezhető folyadék, melyben Langdont meg akarják majd ölni. Izgin hangzik mi? Mikor mindenki azt hiszi, hogy a fickónak befellegzett, kiderül nagy igazság.
És hogyan értékelem a kötetet? Nálam a Da Vinci-kód vitte a pálmát, 10/10-es könyv volt. Az Angyalok és Démonok( amely a közhiedelemmel ellentétben az első kötete Robert Langdon kalandjainak) egy laza 8-9/10-et kapott nálam. Ez a könyv pedig annyira gazdag volt fordulatokban, és olyan brilliáns megoldásokkal van meghintve, amelyekre Az Elveszett Jelkép olvasása közben nem is gondolnánk. A vége egyszerű, de nagyszerű, döbbenetes csavart tartalmaz, pörgős, akárcsak elődei, bár kevesebb, de koránt sem könnyebb feladványokkal találkozik a prof. Én azt mondom, hogy ez a könyv minimum megérdemli azt az értékelést, amit az első mű.
9/10.
Ez a végszó.
A Főnix – I. fejezet – Minden kezdet nehéz
Íme egy filmbe illő jelenet. Két csapat küzd egymás ellen, az idő véges, a pontkülönbség kisebb már nem is lehetne. A kérdés már csak az, hogy képes leszek-e a csodára. 30 másodperc áll a rendelkezésemre, hogy az izzadt testű, kissé kellemetlen illattal rendelkező ellenfeleken átverekedjem magam és a kosárba dobjam a labdát. Ja, hogy nem említettem még a legfontosabbat?
Ez a gimnáziumok közti bajnokság utolsó mérkőzése, 2 pontra van még szükségünk a nyeréshez, én persze csak állok, mint egy idióta, pattogtatom a labdát, és azon töröm a fejem, mit is tehetnék. A leghatásosabb talán a szokásos háromszög-támadás. Gyors passz Laz-nek, előre futok, ő pedig azzal a lendülettel, ahogy megszerezte a labdát tovább is adja nekem, én pedig gyönyörűen beillesztem a narancssárga-fekete kis gömböt a gyűrűbe.
3-2-1-indulás! Passz, futás előre, kar kinyújtva vár a labdára, de…
Hol a labda?!
Hogyan is szokták mondani? Az ember tervez, a sors pedig közbelép. Ezúttal a sorsom Laz két balkezűsége volt, ebből kifolyólag pedig a játékszer máris egy ellenfélnél kötött ki. Remek. Na most aztán ami a csövön kifér. El kell kapnom azt a lobogó hajú, esetlen srácot, mielőtt bepasszolja a társainak középre. Fuss te bolond. Fuss!
Ekkor pedig olyan dolog történt, amire senki sem számított, én pedig főleg nem. Sőt, szerintem még maga Einstein sem. Nem mintha itt lenne a lelátón. Ott legfeljebb édesanyám üvölti, hogy “Hajrá srácok!”.
A pillanat töredéke alatt utolértem a labdát birtokló fiút. Annyira hirtelen ért a dolog, hogy bele is szédültem. Miután a gyerek meglátta milyen gyorsan elszáguldottam mellette, meg merem kockáztatni, hogy kicsit könnyebb lett a testsúlya pár kilóval, ugyanakkor az alsónadrágja egyenesen arányosan nehezebb lett. Az egészben csak egy gond volt. Az még mondjuk úgy rendben van, hogy hihetetlen sebességre tettem szert, de az már korántsem jó, hogy a labda még mindig nem volt a kezemben. Konkrétan elfutottam a most már reszkető lábú fiú mellett.
Nem volt már lehetőség semmire, se ellentámadásra, se a labda visszaszerzésére. Mindenkit ledöbbentett az imént történt Superman-hez illő bemutatóm. A meccset lefújták, vesztettünk. A legrosszabb pedig ezek után vár rám, hiszen sem én, sem a sok ember, aki látta az előbbieket nem fog tudni választ adni rá, mi történhetett velem valójában. Igazából borzongok, erre csak most jöttem rá. Rettegek.
Az öltözőben persze mindenki csendben volt, még Stan edző is, aki minden mérkőzés után üvölt velünk, még akkor is, ha nyertünk. 40 percnyi készülődés után ahogy tudtam elhagytam az öltözőt, majd a termet is, így kikerültem a bámészkodókat, a tanárokat, iskolástársakat, szülőket, de még a büfést is.
Kiléptem a csapóajtón át a parkba. Beszívtam a májusi, délutáni levegőt, mely kitisztította az orromat és a tüdőmet a büdös zoknik és az izzadság szagától. Páran azért még mindig voltak az iskola előtt. Pontosabban 3 lány és egy fiú. Az utóbbi az osztálytársam volt, a “nagymenő” Nathan. Kiállhatatlan figura, de túl lehet élni. A lánytrió mindegyike csinos volt, de csak egy volt az, aki igazán megigézett. Őt soha életemben nem láttam még, míg a másik kettőről tudtam, hogy a gimibe járnak. Nem, ez a lány más volt. Az pedig nem hátrány, hogy engem bámult. Nem is akárhogy! Mosolygott. A csinos kis ajkaival, de ami ennél is többet ért, a szemeivel is. Szőke haját meglebbentette a lágy szellő, így egy kicsit még el is tudtam őt képzelni egy reklámban modellként. Butaság, ő többet ér egy reklámnál. Ezt valamiért ránézésből tudom.
- Jim, kisfiam, gyere! – hallottam valahonnan a távolból egy fiatal, ámbár mégis határozott nő hangját. – Jim, sietnünk kell! – Jim? Ki az a Jim? Olyan ismerős ez a név. Istenem, ez a lány, végem van. Megpróbáltam egy lépést tenni felé, de ekkor valaki karon ragadott.
- Mi van?!
- Mi az, hogy mi van? Jim, itt kiabálok neked, de te nem reagálsz semmit. Mi az? Olyan furcsa vagy ma.
Ja, hogy én vagyok az a Jim. Jól emlékeztem a nevet illetően, csak épp nem jutott eszembe, hogy én vagyok a felszólított. Viszont valami nincs rendben. Anya tekintete…más lett. Más, mint amilyen lenni szokott. Bármi is történt, rossz vagy jó, nem számított, mindig megmaradt mosolygós, kedves, szerető anyának. Most viszont. Hihetetlen aggódást és rettegést sugárzott. Nem mellesleg lerí az arcáról, hogy valamit tud, amit én nem, és fél azt elmondani.
- Bo…Bocsánat. Már magam sem tudom, hogy mi történik velem. Menjünk anya, csak menjünk! – A torkom kiszáradt. Levegőt alig bírtam venni. Az előbbi kellemes melegségtől, ami elöntött a lány láttán, most átváltozott félelemmé, sötét, rideg burokba zárva engem. Erős émelygés fogott el attól, hogy belegondoltam, mi is játszódhatott le a lelátón ülők között, amikor látták, hogy a pálya egyik feléről a másikra kerültem megközelítőleg egy fél pillanat alatt.
Miután kisétáltunk a parkból, megláttuk az autónkat. Egy ősöreg Ford volt az, még apám hagyta hátra végrendeletében. Pár évvel ezelőtt meghalt szívinfarktusban. Előtte semmi jelét nem adta, hogy hajlamos akár a legegyszerűbb nátha elkapására is. Sosem láttam betegen. Aztán egy téli nap kaptam a hírt, hogy összeesett az utcán, és a mentőben sem tudták újraéleszteni.
Beszálltunk a kocsiba, aztán gyújtásra megszólalt a Mustang motorja. Milyen szép hangja van egy 4300 köbcentis V8-as motornak. Egyszerűen csoda ez a járgány! De miért nem indulunk el?
- Szeretnék kérdezni valamit. – Mondta anyám, kissé remegő ajkakkal. – Mit éreztél, amikor el akartad kapni a meccs végén azt a srácot? Mi hajtott? Egyáltalán mi történt?
Tökéletes kérdések, amelyekre én magam is keresem a válaszokat.
- Hidd el anya! Magam sem tudom. Természetesen a győzni akarás hajtott, de nem tudom mi történhetett ott a pályán. Csak tippelni merek. Talán kaptam egy egyfajta adrenalin-löketet.
- Szerintem kicsit többről van szó. Menjünk haza, otthon mindent elmesélek.
Ezúttal már megmozdult az autó, kitolatott a parkolóból, majd egyenesen elindult a Főúton át egy kérdésekkel és az arra adott rejtélyes válaszokkal átitatott este felé…
A Főnix – Prológus
Úgy érzem most nőttem fel. A végső pillanatban, amikor már csak egy valami számít, megértettem, mi az, hogy felnőtté válni.
Hatalmas teher hullott a vállamra, én mégis gyerekként kezeltem a dolgokat. Bizonyos szemszögből nézve, beleőrültem abba, aki lettem az évek során. Életem teljes története leírhatatlan. Hogy miért?
Halhatatlan vagyok. Nem is akármilyen módon. Nézhetjük úgy is, hogy maga vagyok a megtestesült mese, amelyet mindenki csodál – holott lehet, hogy nem kellene. Bizonyos emberek szerint, maga vagyok az egyetlen fény az égen és földön egyaránt, több évezredes mesék valós bizonyítéka. Egyes társadalmak istenként is tiszteltek.
Főnix vagyok. Természetesen emberi formában, de tulajdonságaim felül mutatnak mindenen. Hogy természetfeletti hatalmaim vannak-e? Nem mondanám. Normális emberként jöttem a világra, egy természet formálta energiával, hatalommal, amely egyesek szerint a megváltás Földünkre.
A sorsom? Nem tudom van-e nekem olyan. Ebben a percben nem is foglalkoztat. Végig próbáltam emberi maradni, igazi énemet elrejteni, de eddigi életem során az emberi tulajdonságaim keveredtek a tüzes madáréval. Pontosabban Főnix oldalam az emberi mivoltomból táplálkozik. Érzésekből a leginkább, hiszen az táplálja a legtöbb erőm.
Képességeim megismerése felettébb szórakoztató volt.
Ám de jelenleg egy emberért küzdök, és azzal is tisztában vagyok, hogy én már sosem lehetek ember.
Viszont egy dolgot sosem hittem volna:
A legjobb barátomat is képes leszek feláldozni egy emberért, akit mindennél jobban szeretek…
“Hero of War”
Van az, amikor elkeseredsz, amikor azt hiszed, hogy ennél rosszabb már nem is lehet az életed. Semmi sem jön össze, azok a bizonyos felhők összegyűlnek a fejed felett, és képes vagy feladni.
Ne tedd ezt!
” Ígérem már hajnalodik. De mindannyian tudjuk, hogy a hajnal előtt a legnagyobb a sötétség.” – Aaron Eckhart
Gondolataid ilyenkor, mindig a legrosszabbat hozzák elő, elkeseredésed a tető fokára hág.
De ember vagy. Lásd azt a fényt az alagút végén, és ne azt a fényt, amelyik a metróalagútból jön. Sose égjen ki benned a remény szikrája. Hiszen a lepény hal meg először, a remény hal meg utoljára.
Ezzel csak azt akartam sugallni, hogy bátor, hős emberek, akik családjuktól messze, holmi “nagyemberek” utasításai miatt, az árkokban, fedezékek mögött lőnek egymásra, vérre menő harcot vívnak, ők sem érzik úgy, hogy vége van mindennek. Mi se tegyük.
“Miért vagy olyan komoly?” – Heath Ledger
Ezt a kis postot pedig egy igazán jó muzsikával zárom, amit pedig punknak köszönök.
Papi voltam ^^
Art – nem árt
Igen, társszerzővé lettem a Scenesítve blognál. Bár a szóvicc Scene része rám nem tartozik, mégis kicsit színesítem az életet egy két aprósággal.
Amivel én foglalkozni fogok, az egy kis művészethistória, néhány “titok” felfedése, információk megosztása figyelemfelkeltő formában és egy-két olyan dolog, amely ott motoszkál az agyunkban, de nem tudjuk igazak-e, vagy sem.
Aki olvasta már a http://papiart.wordpress.com blogom, az tudja, hogy Egyiptomot kicsit kiveséztem, így itt az ideje egy kis továbblépésnek. Értelmetlennek láttam volna ide berakni azt a két postot, aki kíváncsi rá, az kattol majd egyet, és elolvassa. Nem árt, érdekes a Nílus menti kultúra.
Manapság sok minden foglalkoztatja az embereket, és az utóbbi pár évben felmerült egy olyan dolog, amely bírósági pereket vont maga után. Az ügy Dan Brown nevéhez fűződik, ahhoz ez emberhez, aki írta a Da-Vinci kód és az Angyalok és Démonok c. könyveket. Ha olvastátok az előny, de gondoljunk a többiekre is, akik nem jutottak el ezekhez a sikerművekhez.
Kereszténység. A világvallás. Szokták így nevezni. Milliónyi építészeti, szobrászati és festészeti dolog fűződik hozzá. Itt jön az a rész, amikor meg kell, hogy említsem, senki nézeteit, hitét nem szeretném sérteni, én csak tárgyilagos szeretnék maradni, lényegretörő, és nem fogok olyat állítani, ami nincs bizonyítva.
Jézus Krisztus. Talán a világ leghihetetlenebb figurája, akihez az egyház isteni hatalmat párosít. Hitük szerint, azért halt meg, hogy ezzel elhozza a megbocsátást, a megváltást az embereknek. Tanítványai tovább folytatták a hittérítést, voltak persze gyávák, az egyiknek köszönheti halálát is. Szerintem maga a Zsidók királya sem gondolta volna, hogy egyszer idejut az ő tanításával a világ. De vajon igazak-e azok, amiket terjesztenek, mint az Egyház, mint azok, akik ellensége ennek az ortodox vallásnak.
A fentiekben említett két könyvben természetesen sok a kitaláció, a sikeresség érdekében létrehozott akciók, melyek azt sugallják, hogy az egyháznak nagyon sok sötét titka van. Kétségtelen: vannak dolgok, amit sokáig titokban tartottak, de közel sem annyi, amennyit Brown leírt. Ő maga is bevallotta, nem minden tükrözi a valóságot. Több 10 bejegyzés sem lenne elég ahhoz, hogy elmeséljem nektek, mik igazak és mik nem, viszont csemegézünk egy picit, a legérdekesebb dolgokat megemlíteném. Azokat, amelyek igazak.
Ugorjunk egy picit a történelemben, mégpedig Constantinus császár idejére. Ő volt az a császár ,akinek a keze alatt Róma államvallásává vált a kereszténység. Habár itt felmerül egy kis probléma: ő sem értett egyet sokáig a Krisztus hívői által követett nézetekkel, majd amikor látta, hogy egyre többen állnak be hozzájuk, már késő volt. Annyit tudott tenni, hogy halálos ágyán megkeresztelkedett, így segített a következő uralkodóknak a hatalmuk biztosításáért. Magyarul: Csinált egy bombasztikus üzleti fogást.
Évszázadok alatt sok mindent kellett túlélnie a mi kis ortodox világvallásunknak. Miért is ortodox? Adom a választ:
Eleinte zsidó szektának indult, más vallásokból táplálkozott, a legnagyobb művészeti vicc, Isten ábrázolása. Öreg, erős hatalmat sugároz, izmos, mint Superman, sokszor morcos, szakállas. Nem ismerős ez valahonnan, pl. görög tájról? A válasz Zeusz. Kicsit koppintottak. Ez van. Sprite. Ez csak egy példa volt.
Keresztények Istene
Ejha. Lazán eljutottam már most közel 500 szóhoz. Nembaj.
Szóval. Még pár dolog.
A Da-Vinci kódban a fő a Szent Grál, mely Jézus vérét fogadta be. Természetesen az alap gondolat, az a kehely, amelyből a bort itta, mely az ő vére volt. Viszont mások, és ez valóság, elhiszik, hogy Jézus kamu-isten-fia volt, és azt, hogy a “vér” és a “kehely” nem más, mint Jézus gyermeke és a nő aki megszülte azt. Mária Magdolna tehát a Szent Grál, pontosabban a sírja. Aki legalább a filmet látta, annak dereng valami. Vicces, hogy a Sion-rend, amely az utóbbi nézetet követi, ténylegesen létezik, és valóban ezt hiszik.
A kehely ábrázolása a Da-Vinci Kód szerint
Angyalok és Démonok. Illuminátusok. Új világrend, stb… Igen ők is léteztek, viszont eszük ágában sem volt soha, egy olyan hatalommal vetekedni, mint a Keresztény Egyház. Nem hülyék ők, és szerettek élni. Sokszor volt már bizonyítva, hogy aki próbálja megfúrni a Katolikus hitet, az kap a kis orcájára. Máglyahalálok, kegyetlen kínzások, vallási perek, stb. Illuminátusok, akik a Szabadkőműves páholy egy része, egyesek szerint irányítója, én nem tudom. Azt viszont igen, hogy sohasem voltak vallásellenesek. Egy kamu kipipálva.
Ambigramma - fejjel lefelé is ugyanazt ábrázolja
(Mellesleg, az illuminátusok sem voltak senkik, akinek kezébe kerül egy amerikai egydolláros, az fő szimbólumukat fogja megpillantani, tehát beférkőztek az államok pénzügyéhez.)
Az egydollároson lévő Illuminátus szimbólum
Végszónak pedig talán annyit, én nem fogok dönteni, mi igaz és mi nem, én ehhez kevés vagyok, de az biztos, hogy ez a pár dolog valóban csak egy ízelítője egy olyan dolognak, amely túlmutat egy egész évezreden.
Aztán pedig ne feledjük, mennyi remekmű készült az egyház kérésére, hatására, példának okáért Michelangelo Szent-Péter Bazilikája, szobrai, festményei, de még sokak művei.
Papi voltam. To be continued…
nobles walk on the streets
Pontosan egy év. Egy év telt el azóta, hogy megírtam volna az első bejegyzésemet, ami nem tetszett így kitöröltem. Majd 6 nappal később írtam egy újat. Az sem volt az igazi, de fel kellett mutatni valamit. Így hát megszületett “Winti a blogger™” Esetlen munkák után belebonyolódtam egy elég érdekes témakörbe ami az emberek boncolgatása volt, persze átvitt értelemben. Hát öregem… Bárcsak ne tettem volna rájöttem sok dologra. Például arra, hogy senkiben sem szabad bízni és hogy a kezdetleges naivitásomat az emberrel kapcsolatban el kell temetnem jó mélyre és reálisan állni a dolgokhoz. Azt hiszem tavaly március környékén jutottam el arra az álláspontra, hogy menthetetlen az emberi faj. Milyen igazam lett. : ‘)
De a sok negatívum mellett felfedeztem azt is, hogy az embernek lehetnek igazi barátai is és talán még lelkitársa is akad. És megtudtam milyen az, amikor elvesztesz egy lelkitársat. Amikor elköltözik tőled messze, egészen a csillagok fölé. És így jön a mondásom is: Messziről jött embertől tartasz, a messzire menőt pedig nem akarod elengedni. De megtanultam azt is, hogy régi barátoknak jó megbocsájtani, mert utána sokkal édesebb lesz az élet. Bár szerintem zárkózott ember vagyok a többiekhez képest, de így is találtam magamnak pár igaz barátot, akit követnék akár a sírig is egy csatában az Igazunkért( Taklamakanba) vagy esetleg egy párkapcsolati kiborulás után együtt tekilázni és közben Kiscsillagot hallgatni vagy ne adj isten egy üveg borral kiülni az erkélyre és apple termékekről beszélgetni. Egy év hosszú idő. Volt időm megtalálni a szerelmet is bár nem alakult túl tartósra, de az érzelmek még mindig tombolnak szíveinkben. És minek örültem a legjobban a tavalyi évben? Az a csodálatos, hogy nem tudom :’) annyi jó dolog történt velem. Márciustól az életem helyes kerékvágányba siklott. Ismertebb lettem, mint valaha gondoltam volna, megismertem egy majdnem helyi srácot, akivel ugyanolyanok a nézeteim, nyáron sem unatkoztam főleg EFOTT alatt nem,persze azokat az esti borozgatásokat sem felejtem el a fotóssal, a punkkal és a kockával. 
Majd a nyár záróbuli óta rendszeres pestre járás is meghozta a várt hatást és újra éreztem, hogy élek. Majd jött az október vége és szerelmes lettem, majd fekete napok köszöntöttek. És december utolsó 2 hetében tisztáztam magamban mindent és így újra belevethetem magam az élet nevű tömény lébe. Így esett meg wintivel, hogy élete legjobb évét tölthette el. Mindenkinek kívánok BOLDOG, ALKOHOLBAN GAZDAG és PÖRGŐS Újévet!^^
Üdvözlettel: Winti
Ha majd egyszer megállok és pihenek, majd azt mondom: Én így éltem, Te miért haldoklasz?
Mégis.
“képek a falhoz ragasztva
fogd meg az ollót és azt a
félelmed vágjad körbe
nézz mélyen a tükörbe
szépek az álmok a sorban
míg én a könyvet magoltam
helló, elmegy lassan a képzeletem”
Mikor már azt hiszed, hogy Te vagy a világon a legszarabb ember. Nos, akkor kell mélyen magadba nézned. Tényleg ilyen vagy? Tényleg követned kell az eddigi életviteledet? Nem kellene változtatnod? A válasz belülről fog jönni. Lehet benned van a hiba, lehet másokban és ezért kezded el rosszul érezni magad. Én is felteszem magamban a kérdést minden reggel mikor a tükörbe nézek. Utána gyorsan megnyugtatom magam, hogy Áh! Sokan szeretnek, de mi van ha mégse? Szeretem az embereket és most egy nagyot hazudtam. Helyesbítek. Szeretem az emberek egy bizonyos részét. Hát talán ez sem igaz. Szeretem a barátaimat. Ez így korrekt. De kit is hívhatunk barátnak ezen a Földön? A barát az, aki bármikor eltöri a kezed és már jó emberhez méltóan nyújtja is a konyakot, hogy nevetve kitárgyaljátok a témát? Vagy azt hívjuk barátnak, aki abban a minutumban eltöri a saját kezét, hogy ne essen bántódásod? Nos egyik sem. A barát az, aki olyan mintha a testvéred lenne. Néha szívatjátok egymást, de bármikor leülhettek egy üveg bor mellé beszélgetni. Egy igaz barát sosem helyezi előtérbe a nőjét vagy pasiját. Mindig a barátok az elsők, Nekik köszönhetjük a legcsodálatosabb dolgokat a világon, sosem vesztek össze komolyabban, DE ne feledjük, hogy egy barát is tévedhet és sérelmet okozhat Neked. Ilyenkor nem a rosszra kell gondolni, hanem az együtt töltött csodálatos emlékekre, az esti ivásokra, a füstös délutánokra és a fontosabb eseményekre, amiken csak röhögtök és a tanárok szúrós szemmel néznek rátok, hogy megmeritek zavarni a rendezvény menetét nevetéssel. Igen ezek a barátok. 
És kik azok, akik a barátaidnak hiszel? Nos ez is egy egész érdekes fajtája az embereknek. Az én esetemben sokan csak azért próbálnak meg barátkozni, hogy kicsit nagyobb hírnévre tegyenek szert, de eddig nem sikerült nekik, mert elég jó emberismerő vagyok. Az ilyen emberek bármikor hátba szúrnak és kiröhögnek a hátad mögött, ugye bár nem kell őket bemutatni? A publikus msnemen is nap, mint nap látom amikor egyes emberek hatalmas szíveket írnak ki a “barátaik” neve mögé a személyes üzenetükben, én ilyenkor csak elmosolyodok és magamban megszólalok: “Áldott naivság!” Többnyire ezek a “barátságok” pár hónapig tartanak és hamar végük szakad. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenki ilyen, de van egy örök mondás. “Ki barátot talál, kincset talál.” Manapság nehéz barátot találni, de ha megtaláltad, akkor a sírig követni fogjátok egymást. És mikor egyikőtök a másik sírjánál fog állni, pár apró könnycsepp fog lehullni az arcodon és akkor fogsz rájönni. Ő volt az igaz barátod. Addig csak sejtheted barátom!
Üdvözlettel: Winti
“Sohasem veszíthetjük el, amiben egyszer örömünket leltük. Mindazok, akiket mélyen szeretünk, részünkké válnak.” (Helen Keller)
Hoolie Scene
Hopa Panic
Szubjektív Magazin